A későbbiekben látni fogjuk, hogy a reformer egyházakban a reformációt követően kb. 60-100 évvel később újabb reformmozgalmak indultak. A puritánok az anglikán egyház olyan hívői voltak, akik meg akarták tisztítani az egyházat a pápaság maradékától a Biblia üzenete alapján. Ezt a mozgalmat 1560 után nevezték el így (pure - tisztít). 1570-ig elsősorban a külsőségeket kifogásolták, mint a szertartások, a miseruha, vagy a szentek ünnepei. A puritanizmus fellegvára Cambridge lett, egyre több értelmiségit nyertek meg. Erzsébet 1593-ban hozott rendeletet ellenük, amely jogot adott a hatóságoknak, hogy a puritánokat börtönbe zárják, ha nem látogatják az anglikán gyülekezeteket. Ugyanakkor a puritánok nem akartak elválni az egyháztól, hanem egyesek presbiteriánus, mások kongregácionista anglikán egyházat szerettek volna. Hitték, hogy az egyház alapja az Isten alatt lévő emberek és nem az uralkodó. A puritánok teológiájukban később elsősorban William Ames (Amesius, 1576-1633) és William Perkins kálvinista változatát követték.
http://www.apuritansmind.com/William%20Ames/WilliamAmes.htm
Ames teológiája a kálvinizmusból indul ki, de sokkal több részt tulajdonít az embernek. Nyílván nagy hatással volt rá Arminius, ugyanis, Ames Angliából Hollandiába menekült, de vitáiban mindenképpen ellene szállt hadba a kálvinizmus mellett. A teológiáját általánosan morális teológiának nevezik.
A presbiteriánusok
Thomas Cartwright (1535-1603) megjelenése vitte át a puritánok hangsúlyát a liturgia reformjáról a teológiai és egyházkormányzási reformra 1570 körül. Cartwright a Chambridge egyetem teológiai professzora volt. Tanítványai a kálvinista teológiát és egyházkormányzást fogadták el. Ő fektette le az alapjait az angol presbiterizmusnak. Az első presbiteriánus gyülekezet Wandsworthben indult 1572-ben.
A kongregácionisták
Más puritánok Henry Jacob (1563-1624) nézeteit fogadták el. Őt tartják a kongregácionisták, vagy Függetlenek alapítójának. Nézete szerint a nemzeti egyházon belül minden gyülekezet legyen szabad, hogy megválassza a pásztorát és a szabályzatát és kezelje a saját ügyeit. Börtönbe került, majd 1606-ban Hollandiába emigrált, ahol az angolok lelkipásztora volt. Itt Robinsonnal jelentős hatást gyakoroltak egymásra. Jacob 1616-ban tért vissza Angliába és lett Londonban a Függetlenek pásztora. Cromwell és Milton is függetlenek voltak.
1658-ban a Függetlenek és a Szeparatisták Savoy-ban kálvinista hitvallást fogalmaztak meg.
A szeparatisták
A fenti csoportok mellett megjelentek a Szeparatisták, akik úgy gondolták, hogy Krisztushoz lesznek hűségesek az állami egyháztól függetlenül. Ők olyan kongregácionisták voltak, akik a Függetlenekkel szemben az államtól is szakadni akartak. A szeparatista csoportok kezdete 1567-re nyúlik vissza, amelyet Richard Fitz szervezett meg egy szövetségre alapozottan. Általánosan elmondható, hogy a puritánok szellemiségének egyik középpontja a szövetségek voltak. A jelentősebb vezető Robert Browne (1550-1633) lett, ő 1580-ban hozott létre egy gyülekezetet Norwich-ban. Innen a gyülekezetével Hollandiába menekült. Itt több művet is írt, amelyekben kifejtette, hogy a hívőknek önkéntes szövetségben egyesülnie Krisztushoz és egymáshoz, a hivatalnokokat tagoknak kell megválasztaniuk és egyetlen gyülekezetnek sem lehet tekintélye a másik felett. Egy másik londoni gyülekezet vezetőit, Henry Borrowt és Jon Greenwoodot 1586-ban akasztották fel, a gyülekezetük szintén Hollandiába migrált.
Egy harmadik csoport 1606-ban jelent meg Scrooby-ban, amelyet John Robinson (1575-1625) vezetett. 1608-ban szintén Hollandiában, Leydenben telepedtek le. Végül ennek a csoportnak a tagjai vándoroltak Amerikába 1620-ban a Mayflower fedélzetén. A szövetségi elvet átvitték a politikába is, a még a hajón, a plymouth-i érkezés előtt, kötött Mayflower Egyezményben. A testvérgyülekezetüket Gainsborough-ban John Smyth vezette, akik 1606-ban Amsterdamba költöztek. 1608-ban merítette be gyülekezetét, köztük Thomas Helwys-t is.
Az első baptisták
Helwys és követői 1612-ben tért vissza Angliába, ahol megalapította az első Angol baptista gyülekezetet, amely arminiánus teológiát vallott, amelyet Hollandiában ismertek meg. Általános baptistáknak is hívták őket, mivel az általános, mindenkire érvényes engesztelést vallották. Ők még leöntéssel kereszteltek. Ezzel szemben a korlátozott baptisták kálvinisták voltak és Henry Jacob gyülekezetéből váltak ki 1633-ban és 38-ban. Ők bemerítéssel kereszteltek és a nevük a korlátozott engesztelés hitére utal. A gyülekezetet John Spilsbury vezette és a legnagyobb hatást ők gyakorolták a későbbi baptistákra. Az amerikai baptisták is ebből a csoportból származtak.
A Puritánok harca a Stuartokkal szemben
A puritánok nagy várakozással várták, hogy Erzsébet halála után az új uralkodó, aki a skót VI. Jakab volt, és I. Jakab néven lett angol uralkodó, lévén kálvinista skót, nagy változásokat fog hozni és presbiteriánus kormányzást hoz létre az anglikán egyházban. Ennek hangsúlyozására kb. 1000 puritán lelkész aláírta a Millenáris petíciót 1603-ban, amely arra kérte az uralkodót, hogy teljesen tisztítsa meg az egyházat liturgiailag és szervezésében is. Jakab összehívott egy konferenciát, de mérges lett a puritánokra, és kijelentette, hogy ha nem idomulnak (conform) az egyházhoz, akkor elűzi őket, és hogy a presbiterianizmus annyira fér össze a monarchiával, mint Isten az ördöggel. A találkozó egyetlen eredménye egy új Biblia fordítás elkészítésének jóváhagyása volt, amely Authorized (Jóváhagyott), vagy King James változat néven vált ismertté és 1611-ben készült el. A gyülekezeti kormányzáson túl más, politikai kérdések is az uralkodó és a puritánok közé ált, mint az uralkodó és a Parlament szerepének kérdése, vagy a törvényszék függése a királytól, stb. Azonban a Stuart uralkodóknak nem volt meg a tehetségük a vas ököl kesztyűbe rejtéséhez. Fia I. Károly (uralkodott: 1625-1649 – kivégezték) ideje alatt sok puritán Amerikába menekült, mivel tartottak Károly katolikusbarát politikájától. William Laud (1573-1645) lett a Canterbury érsek, aki az uniform egyházban hitt és arminiánus volt, amelyet a kálvinista puritánok nem szerettek. A kulcs pozíciókba arminiánus hívőket helyezett. Az összeütközések kiváltó oka az lett, amikor egy új Közös Imádság Könyvét próbált a skót egyházra kényszeríteni az egység érdekében. Ez ellen a skótok fellázadtak. 1638-ban a skótok szövetséget kötöttek a presbiterianizmus megvédésére és megszállták Angliát. Károly 1640-ben összehívta parlamentet, amely a Hosszú Parlament néven vált ismertté, mivel 20 évig állt fent. Az új parlament Károly támogatása előtt kivégezte Károly tanácsadóit, lerombolta az illegális bíróságokat, és átvette az állam pénzügyeinek irányítását, de nem jutottak a vallás terén egyezségre. 1642-ben polgárháború tört ki a puritánok és az episzkopális egyházat fenntartani kívánó royalisták között. Ez az 1646-ig tartott és puritán fölénnyel ért végett egy rendkívüli képességekkel rendelkező vezető miatt. Ő volt Oliver Cromwell (1599-1658), aki egy nagyszerű, fegyelmezett, puritán hadsereget állított fel (New Model Army). A királyt elfogták, aki megszökött, majd újabb csaták után megölték 1649-ben. 1643-ban a parlament eltörölte az episzkopális egyházat. 1645-ben az angol és a skót parlament is egységes presbiteriánus egyházi kormányzást fogadott el. 1647-ben a skótok, 1648-ben az angolok elfogadták a kálvinista Westminsteri hitvallást.
Cromwell uralma
Eközben azonban a hadsereg kongregácionista lett. Mivel a presbiteriánusok nem fizettek kielégítő zsoldot és kizárólag a presbitáriánus rendszert fogadták el, Cromwell 1648-ban kitisztította a parlamentet. Ő végezte ki Károlyt és egy kongregácionista hatalmat valósított meg, egy államközösséget, amelyet ő vezetett. 1658-ig a hadsereg segítségével diktátorként uralkodott. Toleráns volt vallási ügyekben, a zsidók letelepedését is engedélyezte 1656-ban. Cromwell halála után 1660-ban a Hosszú parlament feloszlatta magát. Az angolok közben belefáradtak a puritánok tiszta életébe, és II. Károlyt hívták vissza uralkodónak, aki visszaállította az episzkopális egyházat. Megtiltották a puritán találkozókat. Ők lettek a nagy hagyományokkal rendelkező nonkonformisták. 1689-ben a Dicsőséges forradalomban Károlyt elűzték és vallási toleranciát állítottak fel a nonkonformisták számára.
Jelentős íróik John Milton (1608-74) és John Bunyan (1628-188) voltak.
--------------------------------------------------------------------------------------------
A puritánok reménykedő jövőszemlélete
A puritánoknak a Krisztus munkájával kapcsolatos elgondolásai közvetlenül a reformátoroktól, különösen Kálvin Jánostól származtak. Kálvin fedezte fel újra az Újtestamentumban azt, hogy az ember üdvözítésében Krisztus felséges és dicsőséges Úr, és ő állította előtérbe azt az igazságot, hogy Jézus közbenjáró munkája nem ér véget a halálával és föltámadásával; ez a munka folytatódik az egyház egybegyűjtése és tökéletesítése végett; végső sikere pedig szilárdan a Krisztus által betöltött helyen áll. Jézus uralkodik (Róm 9,14), hatalma van „minden testen” (Jn 17,2), továbbá néki adatott „minden hatalom mennyen és földön” (Mt 28,18), úgyhogy közbenjáró országa érdekében, kormányozza a világmindenséget. Ezért az Ef 1,22 megerősíti, hogy az Atya „mindeneket vetett az ő lábai alá, és Őt tette mindeneknek fölötte az anyaszentegyháznak fejévé, mely az Ő teste”. Mindezt részletesen kifejti a Westminsteri Kiskáténak a következőképpen kezdődő szakasza: „Krisztus mint Szabadítónk véghezviszi prófétai, főpapi és királyi tisztjét mind megalázásában, mind felmagasztalásában” (válasz a 23. kérdésre).
Krisztus országának a kiteljesedése közvetlen összefüggésben áll felmagasztalásának munkájával, melyben most gyakorolja uralmát a Szentlélek által: innen az, hogy a háromezer ember pünkösdi megtéréséről, a „nagy sokaság” antiochiai megtéréséről, az evangéliumnak az apostoli korszakban való csodálatos sikeréről úgy beszélnek, mint amit „Krisztus cselekedett” (vö. Csel 2,33; 11,21; Róm 15,18–19). Az evangélium sikerei bizonyították, hogy Krisztus uralkodása megkezdődött. Hogy milyen diadalmasan uralkodik a földön, erről megannyi ószövetségi prófécia szólt. A 2. zsoltár szerint trónra kerülésével a Messiás megkapja „örökségül a pogányokat, birtokul a föld határait”. Egy másik zsoltár, miután Krisztus helyettesítő szenvedéseiről beszél, elmondja, hogy milyen dicsőség következik azok után: „Megemlékeznek és megtérnek az Úrhoz a föld minden határai, és leborul előtted a pogányok minden nemzetsége. Mert az Úré a királyi hatalom, uralkodik a pogányokon is” (Zsolt 22,28–29). Az Újszövetségben az ószövetségi reményeknek elkezdődik a megvalósulása, Krisztus felvonul „győzve, hogy győzzön” (Jel 6,2), és az, hogy a Szentlélek által eljön ellenségei közé megtérítő hatalommal, magyarázza a keresztény történelem megújulásait. Krisztusnak ugyanebből a munkájából fakad, miként a Róma 11 tekintetében már megállapítottuk, Izráel majdani üdvössége: „az egész Izráel megtarttatik, amint meg van írva: Eljő Sionból a Szabadító…”
Ahogyan Kálvin újra felfedezte a hatalmát a Szentlélek által gyakorló Krisztus mint király és főpap újszövetségi hangsúlyozását, akképpen a bizalomnak az elkövetkező évszázadok folyamán zengő hangját is megütötte. Az Institutióban, melyet 1536-ban jelentetett meg, az ajánlást I. Ferenc francia királyhoz intézi, és benne felszólítja a királyt, hogy szüntesse be a szétszórt francia hívők rettenetes üldözését. Akkoriban mindenütt az evangélium ellen beszéltek, és milyen kilátásai lehettek, ha I. Ferenc megtagad minden segítséget, a föld királyai pedig nem szűnnek meg a Krisztus ügye ellen dühöngeni? A választ illetően Kálvinnak nem voltak kételyei, mint ki is jelenti urának és királyának. A kifejlet bizonyos:
„De a mi tudományunknak a világ minden dicsősége fölött fenségben, minden hatalma fölött győzhetetlenségben kell állnia, mert nem a mi tudományunk az, hanem az élő Istené s az Ő Fiáé, a Krisztusé, akit az Atya királlyá tett, hogy uralkodjék tengertől tengerig és a folyóvizektől a föld kerekségének a véghatáráig. Éspedig úgy uralkodjék, hogy szájának egyetlen leheletével az egész földet vasszilárdságával és ércerejével, arany- és ezüsttündöklésével együtt úgy széttörje, mint a cserepet. Amint az Ő országa dicsőségéről jósolták a próféták. (Dán 2,34; Ézs 11,4; Zsolt 2,9)1
A reformátor idézte igeszakaszok megfontolása a tizenhatodik században újból fölébresztette a Krisztus állításainak az egész világon való elismertetése iránti buzgóságot, és azt tanította, hogy az emberek magabiztosan keressék ez ország fokozatos megvalósulását. Így azt találjuk, hogy maga Kálvin is folyvást olyasmikről beszél, amelyek a Szentírás bizonyságtétele nélkül meg sem közelítenék a valóságos lehetőséget. Példának okán a Malakiás 1-ről szóló igemagyarázata utáni imádságát a következőképpen fejezi be: „Nem kétséges, nevedet az egész világon magasztalják és dicsőítik majd”, 2 vagy a Mikeás 7-ről mondott fejtegetése után így imádkozott. „Naponta esedezzünk hozzád imádságainkban, és soha ne kételkedjünk benne, hogy Krisztusod kormányzása alatt ismét egybegyűjtheted az egész, most nyomorúságosan szétszórt világot, hogy mindvégig kitarthassunk e harcban, míg végre megtudjuk, hogy nemhiába reménykedtünk benned, hogy nem hiába imádkozunk hozzád, amikor a mi magunk és az egész világ üdvössége végett gyakorolja Krisztus a néki adatott hatalmat.”3
Az Úri Imádság második könyörgéséről, „jöjjön el a te országod”, Kálvin így ír: „Amiképpen Isten országa szakadatlan növekedik és gyarapodik mind a világ végéig, naponta imádkoznunk kell eljöveteléért, mert amilyen mértékben bűnben dúskál a világ, olyan mértékben nem jött még el az Isten országa, mely a tökéletes igazságot hozza magával.”4 Jóllehet a kérés teljesítése az utolsó eljövetelre vár, ezt Kálvin tudta jól, azt is látta, hogy ezek a szavak biztosítják a várakozást, hogy ebből az országból sokkal több minden valósul meg a történelemben, itt a földön.
Ha Kálvin tudatosan nem összpontosított is a betöltetlen próféciák kérdésére, Krisztus közbenjáró uralkodása eszméjével megvetette az e tárgyról való puritán gondolkodás alapjait. Az evangélium sikere, melyet a puritánok olyannyira óhajtottak, a Krisztusba vetett bizodalmukon állt. Ezért soha nem engedtek amaz érzésnek, hogy a világ elfajulása miatt csak a második eljövetel jelenti az egyedüli reményt az emberiség számára; felfogásuk szerint ha ezt teszik, a hitetlenség bűnébe estek volna az első eljövetel ígért eredményeit illetően. Ha a jóslat lehetetlenségnek tetszik, a gyógyírt az egyház fejének hatalmán és dicsőségén való mélyebb elmélkedésben kell keresni.
Megszámlálhatatlanul sok puritán igemagyarázó példáját lehetne felhozni, de közülük most csak kettőt idézek. Először is nézzük meg George Newtont (1602–1681), aki idősebb kollégája volt Joseph Alleine-nek a somerseti Tauntonban. Miután elmagyarázza Krisztus főpapi imájának szavait: „És megismertettem ővelük a te nevedet” (Jn 17,26), Newton az „és megismertetem” ígéret jelentőségén elmélkedik:
„Teljék meg szívünk reménységgel e munka tekintetében. Minthogy Krisztus vállalta, számíthatunk teljesültére. Megváltónk e szavaival ígéretet tesz az Atyának, hogy mit tesz majd népével a későbbi időkben; azt mondván: »megismertetem ővelük a te nevedet«. Nekünk pedig ezért kötelességünk hinni az ígéretnek, várni az ígért javakat. Szüntelenül a várakozás kedélyállapotában lenni, e kiváló munka véghezvitelét nézni és hallgatni, lesni a hajnalhasadást, hogy az Atya neve felragyogjon olyan népeknek is, melyek soha meg nem pillanthatták valamely evangéliumi kinyilatkoztatás által, mígnem végül az utolsó időkről és korszakokról szóló eme prófécia szerint »napkelettől fogva napnyugotig« nagy lesz az ő neve »a pogányok között«” (Mal 1,11).
Imádságainkban tusakodjunk Krisztussal, hogy tartsa meg szavát, mit az Atyának adott annyi tanú előtt. Ó, szeretteim, midőn megnézitek a tudatlanságtól és egyiptomi sötétségtől uralt hitetlen népeket, melyek mit sem tudnak az Atya nevéről […], forduljatok Jézus Krisztushoz, és mondjátok, Ó, Urunk, azt vallottad, hogy megismerteted az Atya nevét más emberekkel és más népekkel a világ végéig is…
Teljék meg szívünk örömmel, midőn e munka teljesültét várjuk. Minket, kiknek kedvét szegte, és kiket mélyen megszomorított az egyház állapota, derítsen fel a gondolat, hogy milyen áldott és dicsőséges állapotba kerül az egyház, midőn Krisztus megismerteti az Atya nevét minden néppel az ég alatt, midőn a zsidók megtérnek, a pogányoknak pedig a teljessége bemegy. Ó, szeretteim, az lesz csak az örömteli nap! Bizony mondom, azok az idők, atyámfiai, megannyi módon örvendetesek és boldogságosak lesznek. Ráadásul a világ minden szegletéből jövő népek megismerik az Urat, temérdek sokan, seregestül […] A világ teremtésétől fogva nem volt ilyen idő, de nem is lesz, míg ez áldott időszak el nem jön, és azért előre látván azt, örvendezzék érte a lelkünk, jóllehet soha meg nem érhetjük.”5
Második példaként hadd idézzem Richard Sibbest. Cambridge-ben, ahol haláláig, 1635-ig oly nagy sikerrel szolgált, diákoknak és polgároknak prédikálva a következőképpen alkalmazta a Krisztus hatalmáról szóló igazságot:
„Senki ne essék tehát ezért kétségbe, de mint mondottam volt, ne essünk kétségbe azok megtérésén sem, kik más dolgaikban vadak. Mert akármilyen komiszak is, a világból valók, és a ha az evangélium hirdettetik nekik, »hisznek benne a világon«. Krisztus mindenható ereje elkíséri tulajdon rendelését, hogy az hathatós legyen… És amidőn a pogányok teljessége bemegy, akkor jön el az ideje a zsidók megtérésének. Miért ne szabadna várnunk rá? Ők voltak Isten népe. Mi pedig látjuk, »hisznek a Krisztusban a világon«. Annak okáért számíthatunk a zsidók elhívására, minthogy sokan vannak, nemzetüket pedig elkülönítik másoktól.”6
Krisztus a világon való jelenlegi és eljövendő uralkodásáról ilyen meggyőződéseket vallva az angol puritanizmus reménykedő jövőszemléletről tett bizonyságot. Ezt a vonását a kiváló világi történész, S. R. Gardiner is megfigyelte, aki egybevetette a puritánoknak és a kortársaiknak az 1642-ben polgárháborúhoz vezető zavaros években tanúsított vallási magatartását. „Mint a többi puritán – írja a történész –, Sibbes is a tevékenységének eredményes voltába vetett diadalmas bizodalmával vált ki. Herbertnek még a legboldogabb hangütéseiben is van valami bánatos keserűség. Magamagának még Laud is, Wentworth is bevallotta, hogy rosszak az esélyei. Eliot a börtönben ülve, Sibbes a szószéken állva diadalmasan ujjong.”7 […]
A puritánok próféciahite ugyancsak határozott színt adott kegyességüknek az egyház iránti elkötelezettségük tekintetében. Korunkban a kegyességet túlságosan magánügynek, személyes kérdésnek gondolják, az egyházat pedig addig spiritualizálják, míg azt az egyes, Krisztushoz egyénileg kötődő hívők közösségének homályos elgondolásává nem fokozzák le: a közgondolkodásban a keresztény ember egyház iránti kötelessége a fontossági sorrendben meglehetősen hátulra szorul, és elválik a Krisztus iránti hűségtől.
A puritán lelkiség teljességgel eltért ettől a beállítottságtól. Az egyház és látható bibliai felépítése, a rendelések, az egység, az igehirdetés és a fegyelem állt gondolkodásuk előterében. Az anyaszentegyház ereje és tisztasága mindent megelőz, mert ő a Krisztus egyháza. Jóléte a fejének adott tiszteleten múlik, hiszen az ő nevében, az ő akarata szerint végzi a munkáját. Pál apostollal együtt boldogan ünnepelték az igazságot, hogy az az erő, amely „véghetetlen bőséggel mindeneket megcselekedhetik, feljebb hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk”, működjék, hogy Istennek legyen „dicsőség az egyházban a Krisztus Jézusban nemzetségről nemzetségre örökkön örökké” (Ef 3,20–21). Az egyháznak döntő szerepe van Isten örökkévaló szándékában, hogy Fiának dicsőséget szerezzen. Ez az elgondolás indította a puritánokat és a szövetségeseket,8 hogy szenvedélyesen vessék bele magukat az egyház reformálásának munkájába, és nemzetközileg is ez a gondolat rejlett az egyház dogmatikai és fegyelmi egységéért való aggodalom mélyén. Kegyességük erőteljesen hangsúlyozta a testületiséget, és semmi módon nem rokonszenvezett az evangéliumi élet individualista felfogásával.
Az eddigiekből világosan ki kellett tűnnie annak, hogy ez a szemlélet a betöltetlen próféciákkal kapcsolatos puritán hittel együtt gyakorlati következményeiben is feltűnően különbözik attól a nézettől, mely egy másfajta próféciaértelmezésen alapulva nem gondolja, hogy a szervezett egyháznak lesz jövője. A puritánok az egyházat isteni intézménynek látták, melynek feje törvényeket, kormányzatot és tisztségviselőket adott számára, akik áldása folytán képesek megvalósítani a történelemben azt az ígéretet, hogy Krisztus „uralkodik az egyik tengertől a másik tengerig, és a nagy folyamtól a föld határáig” (Zsolt 72,8). Ha az egyházat Isten rendelte eszközül ez ország előmozdítására, akkor az egyház jövőjéhez kétség nem férhet. „E látható, katolikus egyházra – mondja a Westminsteri Hitvallás – bízta Krisztus az Isten szolgálatát, kijelentéseit és rendeléseit a szentek egybegyűjtésére és tökéletesítésére a világ végéig; és saját jelenvalóságával és Szentlelkével ígérete szerint hathatóssá teszi azokat.”9
Az egyház jövőjébe vetett hitükkel a puritánok megnövekedtek mind erőben, mind eltökéltségben. Ha csak rövid távon tudtak volna gondolkodni, koruk egyházi problémáit alkalmasint okkal reménytelennek ítélték volna, de ők az utókor iránt érzett felelősségtől hajtva nem hátráltak meg előttük. Az elkövetkező századok pedig leszüretelhették az Isten Igéjéről való megalkuvást nem ismerő bizonyságtétel gyümölcseit. Munkájuk nem lehetett hiábavaló, mert Krisztus egyháza a tanúságtételével csak ezután vette körül a világot. Jonathan Edwards testesítette meg ezt az előretekintést, midőn így írt: „Reméljük, hogy számos négerből és indiánból lelkipásztor lesz, és hogy kiváló könyveket adnak ki Afrikában, Etiópiában, Tatárországban.”10Végtére az egyház diadalmaskodik! […]
A puritánok hitték, hogy az evangélium világméretű sikerét a Szentírás megígérte, hogy azt a Szentlélek ismételt kitöltetései váltják valóra, é